Átváltozások – Mítoszok csatája – Szerelem

2020. 02. 15.
Kedves Naplóm!
Rég írtam, na nem azért, mintha semmi érdekes nem történt volna az utóbbi időben. A héten újra mítoszcsatáztam. Nehéz téma volt, szerelem, és én Rómát húztam, római mítoszt kellett keressek. Hát nem volt könnyű dolgom, amúgy sem olyan könnyű szerelmes mítoszt találni, a többiek sem találtak maguknak oly könnyen, s a szerelmes történetek, nem is annyira az én műfajom, max ha drámai, akkor elmegy, át tudom jobban élni. Már-már feladtam, amikor Csenge Ovidius átváltozásait ajánlotta. De jó, örvendeztem! Aztán nekiláttam. Mítoszt biza nem lehet úgy tanulni mint egy mesét, egy fokkal több dolog van vele, körüljárni a témát, kikeresni a mítoszt, majd ha netán több változat is van, összehasonlítani, aztán megtalálni benne azt a részt, amit szépen le vagy ki lehet kerekíteni. Az a tapasztalatom, hogy egy mítosz vagy túl hosszú, vagy túl rövid ahhoz, hogy a 10+2 percre lazán fel lehessen készülni, ugyanis ennyi ideje van minden mesemondó párosnak a csatatéren. Hát Ovidius a hosszú fajtához tartózott, ráadásul verses, amit még át kell fordítani prózába. Amikor első alkalommal mítoszt meséltem, Edda-énekeket választottam (nem a Pataky félére gondolok), nagy tapasztalatlanul bevállaltam, hogy versben mondom. Vért izzadtam. Meg is fogadtam, hogy többet verset soha. Erre jön ez az Ovidius a maga gyönyörű soraival… Beleszerettem hirtelen és Io átváltozását bevállaltam belőle, bár ez sem éppen szerelmes történet. Élvezettel prózaiasítottam, ám pár rigmustól nem tudtam megválni. Legalább az elején, meg a végén, azt a pár sort, gondoltam csak meg tudom tanulni kívülről. Hát megszenvedtem vele rendesen, és újra ott tartok, hogy többet soha. Biza rá kellett jöjjek, hogy verset már nem tudok tanulni. Hogy azért, mer a népmesék megtanítottak a szabadságra, az élő szó izgalmas használatára, vagy egyszerűen azért, mert öregszem? Szeretném az első feltevést hinni, de az eszem mást mond. Szóval soha többet vers, legalábbis nem az én előadásomban, marad az olvasás élvezete.
Izgultam, bár már azért ritkábban fordul elő velem fellépés előtt, de mítoszoknál mindig lámpalázas vagyok. Otthon még sikerült a verses betéteket is felmondani, vajon összejön? Hát nem jött J Az elejét és a végét is menet közben el kellett engedjem, átírjam hirtelen, mert egyszerűen nem jutott eszembe. Csalódott voltam, holott a közönség, mint mindig, figyelmes volt és együttműködő. Páran mondták, de jó volt, észre sem vették, hogy másképp akartam volna mondani, én mégis úgy érzem, ez nem az én mítoszom volt. Sajnálom, bár megint tanultam valamit. Meg kell tanulni elengedni, elengedtem a verseket, jobban mondva átengedtem a fiatalabb nemzedéknek. Jövő héten megyek is Katóval szavalóversenyre, a suliban befutó lett, így a kerületin a sor. Büszke vagyok rá. Szépen szaval, anyja lánya. 😀 Na jó, régen még nekem is ment! Látod, annyira azért nem vagyok elkeseredve, nem sikerülhet mindig minden tökéletesen. Hisz változunk, átváltozunk. S legalább Gregus Laci egész jó fotókat készített közben.