Buszon

2019. 12. 03.
Kedves Naplóm!
Tegnap este a belvárosból jöttünk hazafele a két kicsivel, Virágék imprós bemutatójáról. Persze tömött villamos, tömött metró, tömött busz. Az Örsön futottunk, hogy elérjük a buszt, így csak az első ajtónál tudtunk már felszállni. Felgyúródtunk. Ott középen van még hely, menjünk kicsit bennebb, mondom a lányoknak, gondoltam ők majd könnyebben átfurakodnak azon a pár merev emberen, aki nem hajlandó mozdulni. Nem sikerül. Egyikük meg is szólal, egész fiatal férfi, annál idegesebb – Jó lenne, ha nem taposnátok össze! Minek kell felengedni mindenkit! A gyerekek nem hallják, próbálnak osonni.
Szabad? kérdem, de semmi válasz. És még le sem lehet ülni, nyavalyognak a lányok, hát arra ne is számítsatok, de ki fogjuk bírni, csak fogózzatok meg jól, mondom. A buszon csak mi mozgolódunk, mindenki más rosszallóan néz, mármint az az egy-két ember, aki felénk fordul egyáltalán. Három négy ember az ülések között, mint borosüvegbe bedagadt dugó állják el az utat, még azért sem mozdulunk arckifejezéssel, holott átlátok rajtuk, még nem létező magasságom ellenére is, hogy középen, egész szellősen lehetne álldogálni. Aki ül, szintén mereven, mozdulatlanul bámul ki az ablakon, nehogy észre kelljen vegyen bármit, bárkit aki megzavarná lelki világát. Nem látok, nem hallok, nyugodtan üldögélhetek, tiszta lelkiismerettel. Szójátékozzunk! Mondom a továbbra is nyavalygóknak, mire felderül az arcuk. És játszani kezdünk. Körülöttünk néma csend, mogorva merev arcok, de minket már rég nem érdekel semmi más, csak a játék. Észre se vesszük, s már otthon is vagyunk! A sok szürke pedig csak megy tovább, mereven álldogálva vagy üldögélve, szürke arcukkal, szürke ruháikkal, szürke lelkükkel, a szürke buszon.