2022.07.27.
Kedves Naplóm!
Családi tekergésen voltunk a lányokkal, régi idők történeteit meséltük nekik, elmentünk sok kedvenc helyünkre, ahova gyerekkorunkba szívesen visszajártunk. Ilyen volt Torockó, a Remetei sziklaszoros, Kolozs, (ahol Jutkával sok huncut történetünk lenne, de azt nem meséltük el) és Szamosújvár, ahol Levente gyerekeskedett. A mi meséinket meséltük, a szüleink, nagyszüleink meséit, hogy a gyermekeink is megőrizzék szívükben a családi történeteket. A kalandozás során Kolozson egy igen vicces táblára bukkantunk, gondoltam játsszunk egyet! Ki is tettem a facebookra, lássuk ki ismeri fel. Hát felismerni kevesen ismerték, de voltak azért megfejtők bőven, nekik pedig egy mesét ígértem. Küldöm hát ezt a mesét minden megfejtőnek, és minden kreatív próbálkozónak, de elsősorban Jutkának!
MARINA ÉS MARINO
Réges-régen történt amit most elmesélek, még a kezdetek kezdetén, amikor még nem voltak folyók, és eső sem esett. Ebben a régi világban élt egy csodaszép lány, Marina. Ő volt a legszebb teremtés, akit addig a Föld a hátán hordott. Mélyzöld szemeiben tisztaság csillogott, buja fürtjeiben kifürkészhetetlen sötétség bujkált, egész teste kristálytiszta víz, amiben éjjel a csillagok tükröződtek. Marina őszinte bája, tisztasága mindenkit elkápráztatott, Marinát mindenki szerette. De élt abban a régi világban egy legény is, erős, derék, jóvágású legény, azt beszélik, ő kedvelte legjobban Marinát. Marino, mert így hívták a legényt, sóból volt. Addig-addig somfordált Marina körül, míg ezek ketten szerelembe nem estek, s bizony örök hűséget fogadtak egymásnak.
Igen ám, de nem csak Marino udvarolt Marinának, hanem a Nap is, s ahogy megtudta, hogy Marina Marinót választotta, nagyon féltékeny lett. Nem értette, hogy választhatta a lány Marinót, hiszen Marino nem ér semmit, csak só. De ő, a Nap, ő hatalmas! Ő a tökéletes választás Marina számára, majd ő bebizonyítja – gondolta – s Marina még hálás is lesz érte.
Hanem Marina fülébe jutott, hogy mit tervel a Nap, hogy akarata ellenére magával akarja vinni. Össze is beszéltek Marinóval, hogy még aznap éjjel elszöknek, mert azt azért ők is tudták, hogy a Napnak biza nagy hatalma van, nagyon erős, és amit ő kitervel, azt véghez is viszi. Így is tettek, ahogy a Nap lefeküdt, Marino és Marina kézen fogták egymást és futásnak eredtek. Csak futottak, futottak egész éjjel, hogy minél távolabb jussanak, de amikor reggel felkelt a Nap, Marina és Marino egy nagy, széles síkságon találták magukat, ahol még egy árnyék sem rejtőzhetett el. A Nap ekkor lenyúlt a magasból és megragadta Marinát. Marina felsikoltott, mire Marino magához ölelte a lányt, olyan, de olyan szorosan ölelte, hogy testük egyszercsak eggyé vált, egyetlen hatalmas víz- és sótömeggé, amely betöltötte az egész síkságot, míg a szem ellát.
Hanem a Nap nem adta fel olyan könnyen. Sugaraival melegíteni kezdte Marinát, egyre forróbban és forróbban sütötte, és a lány érezte, hogy a teste egyre könnyebbé válik, és emelkedni kezd az ég felé. Amilyen erősen csak tudta, szerette Marinóját, de a Nap túl erősen sütött.
És amikor Marinát már szinte felemésztette a Nap melege, a Nap ellensége észrevette mi történik.
Ki lehet a Nap ellensége? Hát persze, hogy a Szél! A Szél, aki mindig felhőket fúj a nagyképű Nap arca elé, hogy így bosszantsa őt. És most, amikor észrevette, hogy a Nap elszakította szerelmétől Marinát, nagy levegőt vett és fúúúú! A Szél fújt és fújt, míg végül a Nap nem bírta tovább szorítani a lányt, elengedte, Marina pedig lezuhant a földre, és teste millió apró cseppre szóródott szét a sziklákon.
De Marina nem halt meg. Szerelme olyan erős volt, hogy bárhová hullottak folyékony testének apró darabkái, új élet szökkent belőlük. Aztán ezek a darabok futni kezdtek, egymást megkeresni, egymásra találni, csermelyekké, patakokká és folyókká változni, futni, csobbanni, nevetni, énekelni, le, le, le, vissza a nagy síkságra, ahol Marino tárt karokkal várta őt. Újra egymáséi lettek, eggyé váltak. Marina újra biztonságban érezte magát! Egészen másnapig, amikor újra felkelt a Nap.
És a Nap forró sugaraival megint melegíteni kezdte Marina testét, és a Szél megint fújni kezdett…
És ez így megy azóta is, nap mint nap.
Ezért mondják, hogy a tenger mellett forróbban süt a nap, és a hegyekben erősebben fúj a szél. De akárhányszor nekiütközik Marina teste a szikláknak, szerelme mindig visszahúzza kedveséhez.
És talán ez az oka annak is, hogy amikor mi, a tenger gyermekei sírunk, könnyeink belőlük fakadnak. Érjen szomorúság vagy bánat, könnyeinkben ugyanúgy keveredik a víz, a só, a szeretet.
Hogy soha ne felejtsük el, mi magunk is vízből, sóból és szeretetből vagyunk.
(Juliana Marin kolumbiai mesemondó meséje nyomán)