Depresszió

2020-01-12
Kedves Naplóm!
Visszatértem. Azt hiszem, biztosan még nem tudom. Szeretnék strucc lenni és a fejem a homokba dugni. Tegnap értünk haza. Haza? Mindenhol jó, de legjobb otthon, mondják, s mondtam én is gyakran, De nem érzem, hogy hazaértem volna. Hol van a haza? Hol van az otthon? Azt hiszem ott, ahol a család, és most megint nem vagyunk együtt. Aztán úgy érzem, ha igazán hazatértem volna, Kolozsvárra, akkor más lenne, pedig lehet, hogy ugyanúgy nem. De akkor is úgy érzem, hogy ha hazamentünk volna, tudnék mesélni, lelkesen, boldogan. Ma tudtam pár kedves emléket kipréselni magamból a nővéremnek, mert muszáj volt, nem mondhattam, hogy jó volt s ennyi. Bennragadt a szó, s minden ami szép.
Tegnap reggel amikor megérkeztünk, a reptéren a gépek nem működtek, megállt az útlevélellenőrzés. A vámosok idegesek voltak és felháborodottak, én fogtam a telefonom és megírtam, hogy nesze, megérkeztünk. Hirtelen átlagmagyarrá váltam és panaszkodni kezdtem. Nem hallottam panaszt egy hónapja, nem láttam ideges embereket egy hónapja. Aztán megoldódott elég hamar és átjutottunk és utáltam magam, hogy máris panaszkodni kezdtem. Taxit hívtunk, gyorsan jött, bepakoltunk és indultam, hogy beszálljak. A taxis rámnézett és megkérdezte: Maga vezet? Nagyot nevettem. Egy hónapig nem vezettem, csak utasként ültem a taxiban, bal oldalon.
Alig vártuk, hogy hazaérjünk, berángattuk a bőröndjeinket és futottam is a papírboltba, ugyanis a télikabátomat beadtam tisztítani (igen, a papírbolt ilyet is vállal) ha már úgysem kell egy hónapig. Rögtön jövök cetli várt. Jött is rögtön a hölgy, de arra elég volt, hogy belémfagyjon a szar. Na de ahogy meglátott egy szál pulcsiban futott, kedves ez az asszony. Második állomás a bank, pénzt kell kivenni, hogy Borit kiváltsuk. Az OTP-nél a sarokig áll a sor. Pénzt osztanak? – kérdem meglepetten. Nem, az egyik automata úgy döntött, nem akar pénzt osztani – mondja egy pasas. Na én nem állok, gondoltam, odébb van egy másik automata, nem érdekel hogy nem otp, jó lesz. Ott egy idősebb pár káromkodik, mármint a férfi szidja a nőt, hogy milyen hülye és béna és semmihez nem ért, majd kitépi a bizonylatot az automatából és elmegy. Előttem még egy hölgy állt, csendben csóváljuk a fejünket, na de mindjárt mehetek, gondolom. Hát nem. A férfi úgy kitépte az automatából a bizonylatot, hogy a gép többet nem működik. Ok, van egy másik automata a túloldalon, mert szerencsére Rákoskeresztúr városközpontban minden oldalon van legalább kettő. Megvan a pénz, mehetünk Borit kiváltani! Nagy izgalommal megyünk mind, ám amikor megérkezünk, jövök rá, hogy nincs nálam telefon, s a kutyapanziónál nincs kapucsengő, be kell telefonálni. Kérdem a gyerekeket, persze egyiknél sincs. Próbálok kiabálni, leskelődök, hátha mozgást látok, semmi. Egyszer csak kijön a szemközti házból egy férfi kíváncsiskodni. jaj de jó, mondom, kérem segítsen, nincs nálunk telefon, itt meg nincs csengő. Hát én nem tudok, én csak egy szomszéd vagyok. De dudáljon, mások is így szokták. CSAK EGY SZOMSZÉD!!! Érted te ezt? Azért ne tud segíteni, mert ő csak egy szomszéd! Na ezen valahogy túlteszem magam, s azon is hogy paraszt módjára dudálnom kell, kell az a kutya, ha ez van, hát dudálok. Bejutunk, nagy az öröm! Bori hazáig sír örömében. Nem is tudtam, hogy a kutyák örömükben is tudnak sírni.
Aztán eltelt valahogy a nap hátralevő része, a gyerekek végezték a dolgukat, buli, néptánc, bunkerépítés. Én meg csak ültem, azt hiszem, már nem tudom. Ma kimentem a piacra, mert tegnap csupa értelmetlen dolgot vettem a Spárban, semmi ehetőt, mint aki soha nem vásárolt még. Ott utolért a sírás. Nem volt okom rá. De alig tudtam kinyögni, hogy kérek egy félkiló darálthúst. Aztán itthon is csak sírhatnékom volt. Gyorsan nekiálltam főzni, hogy a gyerekeket ne keserítsem el, s mondhassam, hogy a hagymától sírok, pedig még csak a krumplit pucoltam. Közben felhívott Eszter, a hétfői megbeszélés miatt, jaj de jó, hálás voltam, munka. De be kellett valljam, hogy nem tudtam még belenézni, s hát nem elsírtam magam megint? Hosszasan beszélgettünk, jó volt, jól esett. Délutánra összeszedtem magam, jött a nővérem, neki nem szeretnék sírni, hiszen olyan élményben volt részünk, hogy szégyen sírni, mesélni kell valamit. És így történt, hogy kicsit tudtam mesélni. De neked, Kedves Naplóm, még nem tudok. Bennragadt a szó, s minden ami szép. Ez is kultúrsokk? Vagy ez depresszió? Nem ezt szerettem volna mesélni, de ez lett, ez van.