2020. 04. 14.
Kedves Naplóm!
Mit tesz azért a mesemondó, hogy ne merüljön feledésbe? Mesél. De hogyan, ha be van zárva? Hát élőben, a facebookon. Én is gondolkozni kezdtem, mit meséljek, hogy meséljek. Volt pár előre felvett videónk, még híre-hamva nem volt a karanténnak, amikor ezt elkezdtük, hát gondoltam most folytassuk, s páran a tekergők közül szívesen csatlakoztak, így hát csíptem-vágtam s töltöttem a youtube-ra hosszú órákon át. Végre ott is van rólunk valami. Mindenki azért küzd, hogy így is lássák, hallják szavát. Mindenki, aki bevállalja, hogy kamera elé ül. Mert nem mindenki tud kamera elé ülni, sok mesemondó társam pont ezzel küzd, még akkor is, amikor élőben mesélünk, és netán kijön a tévé, őket már ez kibillenti komfortzónájukból.
Hanem mi legyen most, ebben a helyzetben? Kéne valami élő is, mi legyen az? Ha már mindenki élőzik, valamit nekem is kéne, de csak mesélni nem akartam. Így találtam ki a mesetornákat. Hát izgalmas dolog az élőzés, mondhatom. Először nem voltam biztos benne, hogy valóban látnak a túloldalon, s elég kellemetlenül éreztem magam, hogy egyedül marháskodom, de aztán repültek a lájkok s a szivecskék és az jó volt. Sokkal jobb, mint csak egy kamerának mesélni. Naponta kezdtem hát mesetornákat tartani, és egyre több visszajelzést kaptam, hozzászólásokat, leveleket, hogy a gyerekek nagyon várják minden nap, újranézik, újrajátsszák. Olyan lettem, mint a Tévémaci. Jó érzés volt. Elhatároztam, hogy nem hagyom abba, csak kicsit pihenek, hiszen minden napra új és új mesét kidolgozni, játékkal, mondókával, hát teljes embert kíván, nekem meg mellette három gyereket kell még koordinálni mint tudjátok, s a mosogatás, főzés, mosogatás sem maradhat el. De pihenő alatt, míg Laci átveszi a mesélést, gondoltam kicsit kidolgozom jobban képekkel, trükökkel a mesetornákat, hogy később is élvezetes legyen visszanézni, hátha jól jöhet még, hiszen egész jó anyag lett belőle. Persze még nem sikerült, hosszú hétvégén pedig szigorúan semmittettünk, de még nem mondtam le róla.
A mesemondás eközben elárasztotta a közösségi hálót, mesél mindenki, aki él és mozog, van, aki mesét olvas, mesélnek színészek és mesélnek mesemondók. Hm, ugyanaz a veszélye, mintha senki sem mesélne, egy idő után elvész a mese, elvész a mesemondó a sok élőző között. Eleinte én is örültem, hogy egyik-másik mesemondó társam gyakrabban hallhatom, de már nincs türelmem végighallgatni. Örültem annak is, hogy tekergő csapatunkból többen elkezdtek mesélni és felkerült pár videónk a youtube-ra. És még mindig örülök. Mert ez mind jó. Mégis úgy gondolom, hogy az online mesemondás teljesen más világ. Míg a személyes szemtől-szembe meséléskor a mesehallgató szemébe tudsz nézni, rá tudsz mosolyogni, rögtön visszajelzést kapsz, a kamera nem fog rád kacsintani, bármilyen vicces is légy. És ez még csak az egyik fele. Nagy nehezen ráveszed magad, vért izzadsz, a kicsi zöld pontban meglátod a közönséged és nekik mesélsz, megcsinálod, fergetegeset mesélsz! Egy idő után a kutya se fogja megnézni. Hogy miért? Mert unalmas lesz. Miért? Mert a videó nem az élő szótól lesz jó, hanem a képi világtól. Nagyon más világ. És itt elkezdődnek a viták. Hol a határ? Mi fér bele a képi világba és mi nem? Mert a népmese szent és sérthetetlen. Ez így van, ezt én is így gondolom. A két világot viszont én nagyon különbözőnek látom, nem látom értelmét hasonlítgatni. Azt tanítom jómagam is, hogy alkoss belső képeket, ezért mesélünk élő szóval. Imádom a munkám, mondtam? (Igaz, hogy jóideig megint munkanélküli vagyok, de akkor is.) Ugyanakkor, az online meséből hiányolom a képi világot. Nem érzem, hogy megszentségteleníteném a mesét, ha kicsit játszom vele, ha hozzáadok képeket, játékosságot. Jó erről vitázni, bár meglep néha egy-egy érv, de elfogadom, és örülök, hogy más oldalról is megismerjük egymást, egymás határait. Én pont az a véglet vagyok, akinek sok minden belefér, aki elég sokféleképpen nyúl a meséhez, sokszor eszközként használom, és nem érzem, hogy ezzel meglopom, hogy megfosztom erejétől. Hol a határ? Kérdezzük egymástól egyre gyakrabban mesemondók, és bár kezd körvonalazódni egy középút, vannak kilengések. Igen, én is eléggé kilengek. De ez vagyok én. Ha a diktatúra nem tudott ennél jobban megnyesni, vénségemre nem is fog jobban. Betartom a határokat bizonyos berkeken belül, mert ott, egyetértek a határokkal. De magamnak nem szabok határokat. Keresem magam, vannak határaim?
Hamarosan kiderül. Vagy nem hamarosan? Mindenesetre dolgozom rajta. Mesélek-vágok-élőzök-greensceen előtt és mögött. Tiszta stúdiót épített körém életem szerelme, egyáltalán nem értek hozzá, de élvezettel alkotok benne. Köszönöm!