Hétvégi Mikulások/szezonvég/Bori szökése

2019. 12. 09.
Kedves Naplóm!
Lassan vége a Mikulás szezonnak, de izgalmas-mozgalmas hétvégével zártunk. Nem mondom, hogy nagy vidáman indult a szombat, mert ki kelne szombat reggel 5:25-kor vidáman, de legalább alig aludtam, hogy nehogy elaludjunk, így nem volt nehéz felkelni. Panna Pozsonyba készült, nemzetközi kórusversenyre mentek a sulival. Kicsit aggódtam, hogy nem lesz elég a 10 euró költőpénz amit adtam, mert írta az oszi, hogy 20-30 szerinte elég, és biztos másoknál is több lesz, de ennyi volt. Tegnap jutott eszembe megkérdezni óvatosan, de Panna csak legyintett, persze, még maradt is, mondta. Ilyen az én kis Pannám. Nem költekezik feleslegesen. Ezüstérmesek lettek! Katóval pont hazaértün a suliból és Zsuzsától amire kezdődött az élő adás, jó volt látni! Aztán jöttek Zozóék, Virágék is előkerültek és előpakoltunk vasárnapra, készülődtünk, hiszen nem tudni hány gyerek lesz délután. Később Zoltánék is átjöttek. Szeretem, ha tele a ház, még akkor is, amikor fáradt vagyok.
Másnap reggel már mentünk mesélni Lacival, Mikulást menteni. Sok kisgyerek lesz, és sokszor amikor szülőkkel jönnek, elég nehéz velük bírni, gyakran gondolom mostanában, hogy kisgyereknek meséljen az anyja meg az apja, az lenne a normális. Aztán amikor jó a társaság, mindig lelkiismeret furdalásom van az ilyen gondolataim miatt. És vasárnap délelőtt ritka jó társaság volt, teljese feldobott. Kedves, játékos gyerekek, mosolygós, csillogó szemekkel, ezzel a jelenséggel azért gyakrabban találkozunk, de itt a szülők is játékos kedvű, csillogó szeműek voltak, akik nem féltették a gyereket, hogy éhen fog halni előadás alatt, nem tömték őket chipssel meg minden jóféle ropogós egészséges cuccal, hanem belevetették magukat jópáran és együtt játszottak a gyerekekkel. Szeretem az ilyen felnőtteket! Helyesbítek. Az ilyen felnőtteket szeretem!
Aztán hazaszaladtunk ebédelni, Laci még egyet mesélni, mi pedig csak délután folytatjuk. Közben folyamatosan egyezettem a szervezővel, hogy hol legyen a gyereksarok, nem kéne a tornateremben, ahol a rendezvény zajlik, de nincs egy rendes terem sem, a kis tornaterem messze esik, így maradt két kis öltöző a vécék mellett. Na sebaj, ez van, majd úgy oldjuk meg hogy jó legyen, mégsem lesz túl sok gyerek, elférünk. Induljunk azért mégis korábban, már látnom kéne a helyszínt. Pakolunk a kocsiba, indulásra kész vagyunk, amikor Bori hirtelen kioson, kifut az utcára és hiába kiabálok, nem jön vissza. Mire az utca végéig megyek, már se híre se hamva. Visszafutok, mondom Zozónak menjen a gyerekekkel, megadom a címet, a szervező telefonszámát, gyorsan átpakolunk az ő kocsijába, legalább vigye el a cuccokat, én megkeresem Borit és majd megyek utánuk. Elmennek, indulok én is. Futok körbe-kereken, még a rétre is kimegyek, sehol. Hiába fütyülök, hiába kiabálok. Hazamegyek gondolom, s kiteszek egy fotót a kerületi csoportba, ha látják, hívjanak, de már nagyon kéne menjek a rendezvényre. Nem baj, nyitva hagyom a kaput és szólok a szomszédnak, ha hazajön engedjék be. Az jó lesz. Gyorsan leülök a gép elé, végre találok egy fotót, amikor csöng a telefonom. Borika az önkormányzatnál csücsül, valaki bevitte, mikor tudok érte menni. 3 perc és ott vagyok, mondom, és rohanok. Útközben nézem, hogy nincs nálam a hátizsákom. Hol hagytam el? Na mindegy, póráz van nálam, most az a lényeg. Bori ijedten ül az önkormányzati ketrecben. Úgy kell neked, gondolom mérgesen, bár nem az ő hibája, hogy neveletlen, tulajdonképpen magamra vagyok mérges. A Fressnapfból hozták be, mondja az őr. Nyitva van vasárnap? Ha tudtam volna, egyből odamegyek. Régen párszor még beszökött oda, mert mindig kapott valami finomat, cukrászdának használta. Legalább jó a memóriája… Na de szidás, ejnye-bejnye, hazamegyünk, a hátizskom az udvaron, vajon hogy került oda, s már ugrom is az autóba, irány a suli, vár a Mikulás.
Hát jól gondoltam, a tornateremben esélytelen egy sarokban mesélni, se kézműveskedni, se írásvetítőzni nem tudunk. Más nincs, csak a két kis luk a vécék mellett. Ok, akkor egyikben csak matracok, mesesarok, másikba kérünk pár asztalt, arcfestés, írásvetítő elfér egy asztalon, másik kettőn lehet vagdosni, ragasztani, rajzolni. Megvagyunk. Csöpögnek a gyerekek, pár nagyobb gyerekkel el lehet kezdeni mesélni, a kicsik még bátortalanok, a szülők nem tudják ott hagyni őket. Később azért a kis arcocskákon ott vigyorognak Virág alkotásai, az arcfestésnek mégsem tudtak ellenállni. A képeslapkészítés nem vált be, de az írásvetítős meseszövés annál izgalmasabb. Folyik a rajzolás, szövődik a falra vetített mese. Virág hennázik, csak nézem, hogy már megint mire képes ez a gyerek. S ahogy nézem, látom, hogy már nem sokáig gyerek. Észre se vesszük és máris mesejáték idő. Lacival átmegyünk a nagyterembe, bedrótoznak, addig Zozó Mikulásunk készülődik, Virág kifesti a szemöldökét, nehogy bárki felismerje. Nincs túl sok gyerek, de itt is van pár csillogó szemű szülő, vidáman mesélünk, játszunk, majd osonunk, lássuk, vajon az emberek országába megérkezett-e a Mikulás. VMG-s önkénteseink vigyorogva rejtegetik hátuk mögött Zozót, a mesemondó Mikulást. Nagy az öröm. A mesesarokban ott üldögél a Mikulás! Begyúródnak a gyerekek, a kisebbek szülei az ajtóból szippantják a mesét és a vécé illatát. A Mikulás mesél. Estére mindkét kis termet illatosra meséltük! Vidáman és elégedetten távoznak a gyerekek, és a szülők is.
Mi is kipakoltunk már, lassan indulunk hazafele. Búcsúölelések, idén már nem találkozunk, de örülünk, hogy ma még együtt voltunk. Az autóban érezzük, hogy most rögtön el tudnánk aludni. Meg is egyezünk Lacival, hogy holnap nem kelünk korán.
Így is lett. Ma még van egy mesélésem, aztán tüntetni is kéne menni, de legalább kicsit kialudtam magam. Igaz, közben Bori bejött amikor a gyerekek elmentek és kiette a kukát, de legalább megreggelizett, ezzel sincs ma gondom.