Katós mese

2019.11.30.
Kedves Naplóm!
Amikor Kató tancija megkért, hogy meséljek újra a mesedélutánon a napköziseknek, s valamit Katóval közösen meséljünk, ki is ment a fejemből, hogy ez nem egy kiscsoportos foglalkozás. Gondoltam, de jó, úgysincs időm most adventi önkéntes mesélős helyszíneket szervezni, legalább egy helyre így eljutok. Csak pár nappal a mesélés előtt, amikor megkaptam a forgatókönyvet, hogy mikor kerülünk sorra esett le, hogy itt biza nem 20-30 gyerek szokott lenni. No, gyorsan újratervezés! Annának köszönhetően, jó kis találós kérdések voltak már előkészítve a meséhez, így hát azokat használtuk, hogy pár gyereket még bevonjunk, mert azt mindig nagyon szeretik. Kató izgatottan válogatott, bár nem igazán értettük, milyen koncepció volt a fejében, medvének egy pici elsőst hívott ki, aki nyuszi jelmezbe volt öltözve, de lekaptam a fejéről a nyuszifület s rögtön aranyos kis jegesmedve lett belőle, s bármilyen apró volt, így is legyőzte bírkózásban a tenger szellemének fiát. Senkit nem zavart, hogy a medve a farkasnál, a rókánál és a nyúlnál is sokkal kisebb, hiszen a mesében bármi megtörténhet. Vidáman játszottuk tovább a mesét. Ahogy sétáltam kifele a suliból, az jutott eszembe, hogy vannak mesemondók, (én is inkább annak tartom magam) vannak meseterapeuták, mesepszichológusok, de hogy nevezik azokat, akik végigjátsszák a mesét. Mesejátszó! Én is az vagyok, amikor nem mesemondó, akkor mesejátszó. Tetszik ez a szó! 😀 Az udvaron megállított két nyurga hetedikes. Maga tartotta ugye az előadást? Milyen előadást? A mesére gondoltok? – kérdeztem. Igen, igen, nagyon jó volt! Nagyon élveztük! Mi onnan fentről néztük.
Milyen kár, hogy a nagyokhoz olyan nehezen engednek be mesélni a pedagógusok, csak lopva jutnak meséhez, vagy véletlenül… Pedig olyan szívesen mesélünk nekik és olyan nagy szükségük is lenne rá.