Malajzia – Tartozom egy vallomással

2020.01.29.
Kedves Naplóm!
Olyan, mintha már nagyon rég lett volna, hiszen nyár volt! Pedig csak pár hete, azóta meg a munkába temetkezve, szinte elfelejtettem, hogy tartozom egy vallomással.
Szóval miután Szingapúrban napokig esett az eső, s bár fázni nem fáztunk, de már minden cipőnk sértette a lábunk a sok ázástól, úgy döntöttünk, naposabb helyre költözünk pár napra száradni. Penang szigetre elérhető áron kaptunk repülőjegyet, így az lett az úticél.
Délután érkeztünk, épphogy ledobtuk a cuccot a szálláson, indultunk is a városba. Kinéztük, hogy gyalog sincs messze, első nap még jó lesz sétálni. Háááát, az a séta nem volt egy leányálom. A fényes Szingapúr után elég szürke volt a táj, kopott épületek, egyik olyan volt mint a kolozsvári Central, s pont úgy nem volt benne semmi mint anno a 80-as években. Egyelőre semmi szép, pedig azt írták Penangról, hogy egyik legszebb hely Malajziában. Hanem az épületek még hagyján, de nemhogy a széles, többsávos úton nem lehet átmenni, a kisutcánál sem tudod, honnan jönnek vajon autók s főleg motorok. Egy stoppnál minimum 10 motor áll, olyan zaj van, hogy azt se tudod hol vagy, s micsoda boldogság, ha egymásba kapaszkodva tíz fele nézve futva átjutsz az úton. Mi mindennek lehet örülni! Aztán a nagy szürkeségben felcsillan valami arany. Nézzük meg! Körbemegyünk, s hát egy kisutcában, egymással szemben két csodálatos Buddhista templom, egyikben egy 8 méteres fekvő Buddha. Minden csillog-villog, mintha nem is ugyanott lennénk. Épp csak körbejárjuk, s zárnak. De kicsit azért már kezdünk örvendezni. Aztán újra vissza a szürkeségbe, a motorok közé, a káoszba. Na de egy hét se kell és meg lehet szokni a zajt, a káoszt és meglátni a szépet. De mi ezt az első délután még nem tudtuk. Levente kinézett egy kilátót a „belváros” közelében, egy felhőkarcoló tetején egy üvegterasz, legalább oda menjünk el. No mire feljutottunk, (mert persze nekünk azért pisilni is meg kell állni néha!) már sötét volt, de nekem így is tetszett. Innen szép volt a város. Jobb is, hogy sötét van, gondoltam. Visszafele már mindenki nagyon nyűgös volt, de azt mondtuk, egy sörre akkor is leülünk, gyalogoltunk leget. Ki is néztünk egy helyet, s elindultunk újra. A kis utcába amikor beértünk, még nagyobb káosz fogadott. Keskeny kis utcácska, egymás mellett szorosan kis kocsmák, pubok, mindkét oldalon, egymással szemben. Legtöbben élőzene szól, pár méterre egymástól, tehát ha hirtelen belecsöppensz, semmit nem hallasz csak a zűrzavart. Ja, és az autók is járnak, de attól még pár szék s asztal elfér az úton, csak néha be kell húzd a hasad ha elmegy egy kocsi. Hát belekóstolunk, gondoltuk, s leültünk az első helyre. Lassan kezdtük hallani a zenét, a hideg sör és üdítők kifejezetten üdítő hatással voltak idegeinkre. A mi kocsmánkban voltak a legjobb zenészek! Táncoltunk, mulattunk, megérkeztünk! Virág még dobolt is az együttessel, máris szerettük Malajziát! Első este kirúgtunk a hámból.
Másnap kinéztük, hogy a tengerpart sincs olyan messze gyalog, de nem túl izgalmas gyalog menni, vagyis nem úgy, megpróbálunk buszozni. Pár napon belül már azt is tudtuk, hogy miért ír a buszmenetrendben hosszabb időt mintha gyalog mennél. Mert soha nem lehet tudni, mennyi idő alatt érsz busszal haza, gyalog viszont kiszámítható. A buszon itt is meg lehet fagyni, már gyakorlottak voltunk, mindig volt nálunk egy kendő, Pannánál már pulcsi is. Az emberek pedig ugyanolyan kedvesek, segítőkészek, és vidámak. Minden nap más partra mentünk s szinte mindig egy kis városnézés is belefért. Megtaláltuk a szépet, megtaláltuk a jót, s hát még milyen jókat ettünk. Az igaz, hogy itt azért nem lehet a földről enni, néha az asztalról sem, nincs az a tisztaság mint amit Szingapúrban már megszoktunk, de csak egyszer hittem azt, hogy másnapra sárgaságban mind elhullunk, máskor azért tűrhető volt. S még azt a helyet is túléltük, senkinek nem lett semmi baja, legalábbis nem halálos.
A partokon ugyanolyan színes a népség, legtöbben nyakig felöltözve. Megtudtuk, s meg is tapasztaltuk, hogy ahol kevesen vannak, ott nem érdemes a vízbe menni, mert medúzás. Panna és Kató lettek az áldozatok, arra a partszakaszra nem is mentünk vissza.
Legkedvesebb élményünk, legalábbis nekem, az a Monkey Beach. Gyönyörű erdőn sétáltunk át, lekésve a napfogyatkozást, bár amikor az erdőből kiértünk, Levente napszemüvegén keresztül még elcsíptük. Az első part amit ajánlottak, az a teknőspart volt. Hát teknősnek sajnos se híre se hamva, csak félkarú rákok voltak. Na jó, volt egy kis épület, amiben volt egy kipreparált teknős, egy kádban úszott egy nagyobb, s egy másik betonmedencében pár kicsi. Siralmas volt, mérgesek voltunk. Na de jött a motorcsónak és átvitt a Monkey Beachre. Hát ez sem úgy nézett ki, mint a fotókon. Míg Szingapúrban ha az van kiírva, hogy ne etesd a majmot és ne szemetelj, s ezt betartják, itt le se szarják. Szemetes az egész part, a majmok a kukába turkálnak, s persze a kezedből is kiveszik a kaját ha nem vagy elég figyelmes. Ilyen szemszögből nézve, nem túl nagy élvezet látni, hogy teszi tönkre az ember a természetet. Nehéz megtalálni benne a jót.
A lányok letelepedtek egy tisztább részre, hogy majd ott játszanak, míg mi egy büféhez visszamegyünk, valami innivalóért. Hogy miért kellett annyit várni egy sült kukoricára meg egy kókuszdióra nem tudom, de addig üldögéltünk és néztük a majmócákat. De kedvesek. S milyen szemfülesek, egy srácnak az egész tál kajáját lenyúlták. Mire mindent megkaptunk mi is, hát látjuk, a lányok jönnek, hoznak minden cuccot. Kiderült, hogy a közelükben páran kezdtek kipakolni, sátrat húzni, a majmok pedig szépen kezdték őket körülvenni s szétszedni a cuccaikat, amiből nagy visongás és hiszti lett, így a lányok jobbnak látták lelépni. Letelepedtünk hát egy padhoz, én megettem a kukoricám, a lányok iszogatták az üdítőjüket, Levente fotózott, s közeledett egy komolyabb termetű hím, a hátam mögött. Jaj, nagyon közel van? Kérdeztem izgatottan, s a lányok tekintetéből látva, s abból hogy óvatosan megfogják az üdítőjüket és próbálnak eloldalogni éreztem, hogy jobb nem hátrafordulni. Levente közben vígan fotózott, én próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült. Pedig esküszöm szeretem a majmokat! Aztán egyszer csak átugrott az orrom előtt, át a másik asztalra, ahol Levente kókuszdiója volt, s határozottan rátette a kezét, majd szigorúan Leventére nézett. Na neee, ez az enyém, mondta neki Levente, s próbálta elhessegetni. Majom barátunk erre megmutatta a fogsorát, s nem nevetgélő hangot hallatott hozzá. Levente is visszavigyorgott rá morgások közepette. Ez így ment pár másodpercig, bár hosszú perceknek tűnt. A gyerekek rég leléptek és messziről figyelték a harcot. Na ennek nem lesz jó vége, mégis csak a majom van itthon, gondoltam, s óvatosan odanyúltam a lerágott kukoricacsutkámhoz, s felajánlottam majom barátunknak a béke jeléül. A majomkirály egy pillanatra elgondolkodott, aztán elfogadta a cserét. Kikapta kezemből a kukoricacsutkát, hóna alá csapta, majd visszafordult és egy megvető pillantást mért még Leventére, aztán eltűnt. Ettől kezdve hátul is volt szemünk. Míg a lányok fürdőztek a tengerben, mi őriztük a hátizsákjainkat. De majmok közt az ember nem lehet elég szemfüles. Úgy ültem, mint egy teniszmeccsen, a tőlem másfél méterre lévő hátizsákok között és a tengerben úszó gyerekek között járt a fejem mint az ingaóra. Másodpercek töredéke elég egy majomnak, hogy szépen, óvatosan kinyisson egy zipzárt egy hátizsákon. Visszanézek, s már túr a zsákban. Ugrok, s ugrik ő is, kezében egy újság, elillan vele a fák között. Nagyot nevetünk. Levente már útközben gondolkodott, hogy most már ki kéne dobni azt az újságot, csak nem volt kuka. Aztán hirtelen belegondolok… ha a másik zipzárt húzza ki, ott az útleveleink vannak…vajon melyikünk ragadt volna örökre a Monkey Beachen?
No de minden esetre jó élmény volt. Visszatérve egy kis „kockásabroszos” típusú kajáldában megálltunk, hogy valami igazi maláj kaját együnk. Kiderült, hogy tájföldiek. Sebaj, akkor valami igazi táj kaját eszünk. Levente és googletranslate barátja próbáltak a pincérekkel értekezni, aztán azt mondtuk, hozzanak valamit, a gyerekeknek nem csípőset, nekünk mindegy. Egyedül Virág bökött rá egy ételre az étlapról, végül azt véletlenül Kató ette meg. De a lényeg, hogy minden nagyon finom volt és nagyon olcsó.
S nem tudom már hogy aznap, vagy másnap volt-e szenteste, de mindenestere a karácsony itt ért, a kis szobában, ahol nem igazán tudtuk, mitől lesz itt karácsonyi hangulat. Se karácsonyfa, legalábbis nem az, amihez szoktunk, se hó, se semmi. Elmentünk valami vacsorát venni, addig a gyerekek ott maradtak a szobában, hogy ők még készülnek, de el nem tudtam képzelni mi lesz, hiszen nincs ajándék, a gyerekek tudják ugyan, hogy az angyalka ezt az utat adta nekünk ajándékba, de mi van, ha mégis csalódnak.
Amikor visszatértünk, a lányok vidáman énekeltek, bohóckodtak. Készen voltak a meglepetéssel. Kató már itthon készült, papírkarácsonyfát rajzolt, azt vittük is magunkkal. Ezt a fát felragasztották a falra, alatta pedig apró ajándékok vártak ránk. Mindhárman, mindenkinek verset írtak, rajzoltak. Verseikből csak úgy sugárzott a szeretet. Karácsony volt. Az első karácsony, amikor nem volt karácsonyfa, nem volt tél, nem voltak karácsonyi dalok (bár azokat nem nagyon szeretjük), csak a mennyből az angyal, amit mi énekeltünk. Életem legszebb karácsonya. A sok szeretettel ami nyakunkba zúdult, nem is tudtunk hirtelen mit kezdeni. Könnyes szemekkel olvastuk a versikéket, persze főleg én bőgtem szokás szerint, de Levente se igazán tudott megszólalni. Csak ölelgettük egymást, köszöngettük a gyerekeknek a sok jót amit tőlük kaptunk és határtalan boldogság töltött el. Hát ilyen volt a mi meleg karácsonyunk.
A gyerekek aztán belefáradtak a városnézésbe, a templomokba, így egyik délelőtt Leventével kettesben mentünk el Malajzia legnagyobb Buddhista templomába, az már nem normális, hogy mekkora épületek és mekkora szobrok, és mennyi arany, az ember csak ámul-bámul. Itt találkoztam egy rocker Buddhával is. J Megszerettük, megszoktuk a várost, a káoszával, a szemetével, a zajával együtt. De azért nem mondom, jó volt visszatérni egy hét után a tiszta, nyugodt Szingapúrba. Még mindig hiányzik.