MesÉlet

2021.12.08
Kedves Naplóm!
Mesét írtam újra, életmesét. Nagy örömmel fogadtam el a felkérést így karácsony előtt, szülinapi ajándék lesz a mesém. Jobban mondva, nem az én mesém, az ő meséjük, egy édesapa, nagyapa meséje. Ahogy nekifogtam írni a történetet a kapott adatok alapján, egyszer csak elkezdett élni. Láttam, ahogy a vasutas apa nyakába veszi lábát és családostól messzi vidékre költözik, láttam, ahogy a még kis csibész, ma már nagyapa az erdőt járja, láttam ahogy küzd a sárkánnyal, láttam, ahogy legyőzi az Üveghegyet, láttam, ahogy nevet gyermekeivel, majd unokáival, ahogy élte, éli meséjét. Csodálatos érzés elmesélni, újramesélni egy igaz történetet. Hiszen minden élet egy mese, és minden mese egy élet. Ez így kezdődött:
„Volt egyszer hol nem volt, Hetedhét országon is túl, a Kárpátok ölében, a Perkő lábánál egy kicsike város. Ebben a városkában, Kézdivásárhelyen, élt egy asszony meg egy ember, s volt nekik öt kicsi gyermekük. Az asszony naphosszat csak mosott, főzött rájuk, szeretgette, nevelgette őket, míg az ember gőzmasinával járta a világot, mert úgy tudjátok meg, vasutas volt ez az ember. Addig járt-kelt a világban, míg egy szép napon fogta magát, feltarisznyálta egész kicsi családját, s addig mentek mendegéltek, míg egy másik országba, messzi földön, egy másik kicsi városkába nem értek. Itt aztán, Szikszón, letelepedtek, s itt éldegéltek tovább, de szívük mindig visszahúzta őket szülővárosukba, az ő elhagyott országukba. A kicsi gyermekek ügyesen cseperedtek, erősödtek, okosodtak. Hanem az ötből az egyik, igencsak csibész fajta volt, olyan huncut szemű, fürge ujjú, madárfészek rabló….”
És még nincs vége. Kívánom, hogy még sokáig ne legyen vége, élje meséjét szeretett családja körében még sok-sok évig. Hálás vagyok, hogy megírhattam, hálás vagyok, hogy megélhettem, hálás vagyok, hogy mesélhettem.
És micsoda véletlenek, vagy mégsem véletlenek? A nagyapa Kézdivásárhelyről érkezett, az én nagyapám Kézdivásárhelyre került élete végére…