Öröm és bánat egy helyen

2019.10.10.
Kedves Naplóm!
Szatmárnémeti mindig is egyik kedvenc városom volt és marad, hiszem érettségi után ide kerültem, ki ne örülne 19 évesen, hogy kiléphet a nagybetűs életbe. Két csodás évet töltöttem itt, és mindig is visszavágytam. Egy jó éve, amikor már elég messze el-eltekeregtünk, megkérdeztem Zsuzsát, hogy nincs-e Szatmáron ismerőse, de jó lenne oda is visszatérni, nekem már rég nincs ott senkim, egy barátnőm volt, de ő már Portugáliában él. És Zsuzsa ripsz-ropsz elővarázsolta Enikőt, és a Fonó-Ház tárt kapukkal várta a mesét. Azóta többször is visszatértünk, és mindig melegség tölt el ezen a helyen. És nem csak a kandalló melegsége. A városban sétálva mégis a bánat száll reám. Miért lett olyan poros, kopott ez a kis város? Aztán belépek az iskolába, vidám gyerekek futkosnak, mosolygós tanító nénik vesznek körül, némelyik még mesél is, sőt, engem is elhívott mesélni. Hálás is vagyok Fülöp Andinak, újdonsült tekergő barátnémnak.
 A gyerekek csillogó szemekkel vártak minden osztályban, és segítettek világot teremteni. Még abban az osztályban is, ahol egyszer csak belépett az igazgató bácsi, hogy megköszönje ottlétemet, ezzel megzavarva a mesét, még ott is vissza tudtunk lépni a mi is világunkba. No sebaj, gondoltuk, hiszen az is egy mesterség, s ha már itt volt az igazgató bácsi, őt is beállítottuk a sorba, amikor a király mesterséget keresett fiának. Sok világot, falvat, városkát bejártunk, majd kiléptem újra az utcára. Vidáman indultam neki, de jó lesz egyet sétálni. Aztán megérkeztem a Pannónia Szálló elé. Ugyanaz az érzés fogott el, mint egy éve, amikor hosszú idő után először álltam döbbenten ugyanez előtt az épület előtt. A szívem elfacsarodott, oly szomorú lettem, mintha sárga madár szállt volna vállamra (Agócs Gergőtől tanultam a hasonlatot és most tapasztalatam, van ilyen szomorúság). Még emlékszem, amikor bent vacsoráztam és táncoltam. Királylánynak éreztem magam, palotában, ilyen szépet azelőtt még nem is láttam. A ’90-es évek legelején volt ez még. Így is élt emlékeimben, kívülről már szinte hasonlított a kacsalábon forgó váramhoz, belül a Titanik luxus lakosztályára és éttermére emlékeztetett. Most pedig itt állok előtte, és ahelyett hogy büszkén ragyogna, mint egy görnyedt, foghíjas, kopott, koszos, megfáradt vándor néz vissza rám. Nehezen válok meg tőle. Szeretem ezt az épületet, még így is, kopottan, bánatosan, betegen. Bárcsak meg tudnám gyógyítani!
Tudtad, hogy makettje az 1903-as bécsi építészeti világkiállításon második díjat nyert? Szomorkásan térek vissza a Fonó-Házba és várom, hogy újra mesélhessek. A gyerekek majd segítenek a poros vándornak is megtalálni útját és a romos viskóba is fényt varázsolnak, már csak bennük bízom, velük talán sikerülni fog fényt varázsolni egyszer a Pannónia Szállóba is.