Singapore – tartozom egy vallomással

2020. 01. 17.
Kedves Naplóm!
Mióta hazaestünk, főleg pofára, nem nagyon volt kedvem írni, no meg időm sem, őrült tempóban kezdtem szervezni és dolgozni, hogy magamhoz térjek, s ma végre kipakoltam a bőröndöket is és eltettem a nyári ruhákat a helyükre. De milyen is az Óperenciás tengeren túl…
16 órás út után, kora este érkeztünk, hulla fáradtan és izgatottan. Hamarosan a Marina Bay szálló közelben találtuk magunkat a 42.-en. A szállóra láttunk. Nem semmi kilátás. Miután lepakoltunk, lementünk megnézni a szálloda előtti tavacskán a zenélő fényjátékos szökőkutat, amit minden este kétszer lehet megnézni, néha háromszor is. Aznapra azt hiszem nem is telt másra, csak bámultunk ki az ablakon, bár azért még fürdeni felmentünk, vagyis le, a 8.-ra. Ezt nem tudtam egy hónap alatt megtanulni. Nekem a 8.-ik emelet azóta is fent van, akárhonnan is közelítsük meg, még ha a felhők felől is! Na de a lényeg, ez Katónak aztán mindennapos programja lett, alig nyitotta ki a szemét, vagy tértünk haza valahonnan, első mondta: megyünk fürdeni? J Igaz, ami igaz, nem rossz dolog az, én is rászoktam a mindennapi úszásra, s biza hiányzik is. És nem csak az úszás hiányzik…
Első napokban, Levente szeretett volna minél több mindent megmutatni, rajongott az architektúráért, a felhőkarcolókért, a tökéletesen kidolgozott fényjátkért, egyszóval mindenért. Lelkesedése idegesített. Nem nagyon emlékszem első egy-két nap merre jártunk, csak azt tudom, hogy dühös voltam. Dühös azért az energiapazarlásért ami abban a városban folyik, dühös azért, hogy mindent amit veszel külön zacskóba akarnak csomagolni, a műanyag országa, dühös azért mert csak plázákon keresztül lehet egy metróból kijönni, utálom a plázákat és azok ott monstrumplázák, dühös azért mert folyton esik az eső, egyszóval mindenért dühös voltam. Szóval az első pár napban nem nagyon emlékszem merre jártunk, csak arra, hogy minden hatalmas, hogy még a csótány is akkora mint egy mandula, de a mandula is nagyobb mint itthon, lehet hogy a mandula egyszerűen csótányból van? De Little Indiára emlékszem. Sajnos nem jutottam vissza még egyszer, pedig nagyon szerettem volna. Első hely volt, ahol jól éreztem magam. Aztán a másik hely, ahol jól éreztem magam, már sokkal jobban, az esőerdő volt. Szépen kiépített ösvényen mész, mégis körülvesz az érintetlen természet. Aztán kifogtunk egy esőmentesebb napot és kifutottunk a tengerpartra (persze visszafele bőrig áztunk). Csoda fogadott. Piciny partrészen, nem túl sok ember, egyik burkában túr a homokban, másik is nyakig felöltözve lubickol, harmadik nadrágban és majóban, egyik kínai tréningben, másik bugyiban fürdik. Állok én ott a kétrészes fürdőruhámban kétségbeesve, vajon most én hova tartozom? Senki nem foglalkozik velem. Virág aztán észrevett a túloldalon egy csajt szintén kétrészes fürdőruhában és megnyugtatott. Kezdett kinyílni a szemem. Kezdtem szeretni. Kezdtem szeretni ezeket az embereket, akik ilyen nyugalomban, békességben tudnak élni egymás mellett. Mi teszi ezt? A jólét? Megfér egymás mellet a buddhista, a hindu, az iszlám, a baptista, a katolikus, az örmény templom. Megférnek egymás mellet a népek, békében.
Aztán újabb esőmentesnek tűnő nap, futottunk a Universal Studióba. Na jó na, ez durva jó volt. Szinte mindent kipróbáltunk, Panna és Virág még a ciklonokra is felültek (vagy hogy nevezik őket), ha Kató kicsit határozottabb lett volna én is felülök vele, de ezt kihagytam. Elég volt nekem a múmiáknál sírni és rettegni, nem elég hogy féltem, de még a gyerekeimet is féltettem, hogy ki fognak esni 😀 Na de mint látszik, túléltük, s este még egyszer gyorsan kipróbáltuk.
Kezdtem élni Szingapúrt! A sok eső miatt aztán egy hétre átrepültünk Malajziába, Penang szigetre, de ez egy másik történet. Amikor visszajöttünk, már habzsoltuk a várost! Kedvencem a Gardens by the bay lett, és a varánuszok, chinatownban többször is voltunk, ott jó dolog vásárolni és az a gyerekeknek fontos program volt. J A Heritage Centerbe egyedül mentem már, de nem is bántam, oda nyugi kell, hogy tudd átélni. A duriánt ugyan nem, de csomó gyümölcsöt amit életünkben nem láttunk kipróbáltunk, s még főztem is! Azért sok helyi ételt is kipróbáltunk, Virág nagyon bátor volt, s a kicsiknek is sikerült mindig találni valami ehetőt. Eltévedni nem nagyon lehet, szerintem akkor sem ha süket és vak az ember, na jó, a plázára ez nem érvényes, bár még onnan is ki lehet keveredni. Megszerettem Szingapúrt. Már látom benne az építészeti csodákat, már látom a szépet, és a legjobban azért szeretem, mert bárhol, bármikor le lehet ülni a földre pihenni, senki nem szól rád, max. leül melléd. Már értem, érzem, Levente miért rajongott. Még mindig visszavágyom. Szólás igazolva: könnyű a jót megszokni!