2019.10.01.
Kedves Naplóm!
Nagy izgalommal vártam ezt a napot, Zsuzsával Stuttgartba tekergünk mesélni, dalolni. Ilyen messze még nem tekeregtünk! Csak egy dolog aggasztott, a repülés. Na nem is a repülés maga, hanem az előzmények, hova kell menni, milyen kapun kell bemenni, csupa szám, mit is kell nézzek, no meg mit vegyek le magamról. Hát nem vagyok egy gyakorlott repülős. Én Hajós vagyok! Szerencsére nem voltak kígyózó sorok, hamar sorrakerültünk. Azt se tudtam, hogy kapkodjam le a kabátom, ki a telefonom, neszeszer. Mire azt hiszem kész vagyunk, hát nem leszedik a csizmám?! Na jó, gondolom, akkor inkább leszedem a sárkányom is. Álldogálok tovább, s egyszercsak lenézek. Úristen! Lyukas zokniban álldogálok! Ráadásul ez nem is az én zoknim! Ez a Levente zoknija! Ki adta rám hajnalban? Hm. Nem emlékszem. Gyorsan a talpamra igazgatom a lyukat és emelt fővel sétálok át a kapun. Most kicsit nyomja a talpam a lyuk, de majd Stuttgartban lecserélem a zoknim. Lényeg, hogy átjöttünk, s hamarosan repülünk!
A lyukas zokni problémája Stuttgartban hamar megoldódott, Marcsitól kaptam egy szép fekete-fehér pettyes zoknit kölcsön (mert ő mindenre gondol), míg a bőröndöm elő nem vettem, s Krisztáéknál meg Ivánnál már ebben virítottam.
No de kezdjük az elején! Joe várt a reptéren és vitt Marcsihoz, hogy faljunk valamit, mielőtt átruccanunk Zürichbe, gitárestre. Már útközben kiderült, hogy korhely leves a reggeli. Hűha, gondoltam, ahhoz lehet, nem vagyok elég másnapos, de szerencsére a kocsiban akadt egy kis pálinka. Marcsinál aztán még volt egy-két féle-fajta, úgyhogy fél 11-kor már volt okunk korhely levest enni. Hát azt sajnos nem tudom leírni milyen finom volt, ahhoz el kell menni Stuttgartba egyet reggelizni Marcsihoz! Zürichben jóbarátokhoz vitt Joe, aztán este a gitárestre. Hát nem így képzeltem. A buli akkor kezdődött, amikor megérkeztünk, mint ahogy Joe is jósolta. No de milyen buli? Eleinte egész szürreális látványt és érzést nyújtott. Körben ültünk, páran gitároztak és régi magyar slágereket énekeltünk szövegkönyvből. Mi szövegkönyv nélkül. Olyan lelkes volt a társaság, hogy muszáj volt táncolni. Marcsit kértem fel, bár csak pár órája ismertem, de éreztem, rá lehet számítani. És akkor valóban elkezdődött a buli! Szüretibálos gitárest, egy pici helységben, magyarok mindenfelől, nagy vidáman dorbézoltak.
Másnap kissé kialvatlanul, de annál lelkesebben mentünk el a Rajna vízeséshez. No, ezt se lehet leírni, ide is el kell menni. És ezt az élményt is Joenak köszönhetjük! Aztán újra Marcsi, újra korhely leves, és röpke pihenő után máris kezdődött a tánctalálkozó első felvonása. Amikor megéreztünk, nekem nem sok ismerősöm volt, Zsuzsának annál több. Ettől nem éreztem magam kellemetlenül, azért akadt egy-két kedves barát, mint Orsi, akik rögtön szárnyaik alá vettek. Azt már tudtuk, hogy a gardony nem érkezett meg időben, ezért megcserélték a programot és mi majd csak az Üsztürü után fogunk mesélni.
Hát az valami csodálatos volt, amit műveltek, Cimbivel és Hortival karöltve, no meg Berecz Pityu is ott pattogott velük olykor. Az izgalom azonban akkor kezdődött, amikor az Üsztürü, befejezte. Hát ez után a fergeteges produkció után nekünk mesélni kell? Amikor már mindenkinek benne van a népi-bugi a lábában? Rég voltam ilyen ideges. Előzenekarnak nagy megtiszteltetés lett volna az Üsztürü előtt mesélni, na de utánuk, el nem tudtam képzelni mi lesz. És ha hiszitek, ha nem, Öcsi csodát tett. Leültette az embereket, és az emberek illedelmesen ránk figyeltek. Aztán nevettek, aztán még a vacsorázó zenészek is megfordultak és hallgatták a mesét. Rég volt ilyen befogadó, élvezetes közönségünk, öröm volt nekik mesélni!
Majd elkezdődött a táncház. Azt hittem, unatkozni fogok, mert nem tudok táncolni. Hát nem unatkoztam továbbra sem. Sok jó emberrel ismerkedtem meg, jókat beszélgettünk, néztem a táncosokat, hallgattam ahogy Zsuzsa gardonyozik s körötte énekelnek, bár Berecz Pityutól a többiek hangja kevésbé hallatszott. J Azért az előző buli nyomait kezdtem érzeni, nem bírom én már annyira az éjszakázást, így nem bántam, amikor Marcsi szólt, hogy megyünk haza, pár órát még tudunk aludni is, a másnapi gyerekprogram előtt.
Nem korhely levest reggeliztünk, pedig lehet azt kellett volna! Amikor az új helyszínre megérkeztünk, tanácstalanul néztünk egymásra Zsuzsával. Óriási terem, a székek a fal körül, körbe téve, ott üldögéltek a szülők, gyerekek. Igaz, mi kértük, hogy tegyék körbe. Babi sietett elénk és itt is pillanatok alatt közelebb kerültünk egymáshoz, s kezdődhetett a mese. A sok apróság körénk gyűlt és együtt meséltünk, táncolunk, aztán kicsit a nagyobbakat is elszórakoztattuk, hogy ők se maradjanak mese s dal nélkül.
Pár óra szünet következett. Gondolkodtam, hogy be kéne menni a városba, legalább lássak valamit belőle, ha már itt vagyok, de kb. eddig jutottam. Lementünk ebédelni, Cimbi csatlakozott hozzánk, s jól elbeszélgettünk. Mondogattuk, hogy fel kéne menni egy sörért, de aztán került pálinka, s tovább üldögéltünk, míg a táncosok próbáltak a délutáni előadásokra. Délutánra már az volt az érzésem, hogy mindenkit ismerek, és mindenki úgy is viselkedett, mintha ő is ismerne. Otthonos érzés volt. Az előadások, utána a beszélgetések, viccelődések, és még a bőröndgondunk is megoldódott, de ezt már hosszú lenne leírni. Sok jó ember volt, sokfelől, egy jó helyen, szeretetteljes együttlétben. És hogy ehhez a poszthoz miért nincs fotó? Mert van amikor valami annyira jó, hogy eszedbe se jut a mobilod mögül nézni, csak egyszerűen éled.