Amikor a mesemondók összejönnek

2019.09.21.
Kedves Naplóm!
Gethes mesemondók találkozóján voltam tegnap. Na jó na, nem volt mind gethes és nem volt mind mesemondó aki gethes volt. A konferenciateremben üldögélve eleinte zavart, hogy hol előttem, hol mögöttem, hol mellettem köhécselnek, rekedten suttognak, jaj, most kéne egy kis pálinka, hogy megússzam – gondoltam, aztán egy idő után már észre sem vettem, hogy ki mint fújja orrát. Marianna, szintén kicsit rekedten, mesemondással kezdte a XV. Országon Népmesekonferenciát, az általa megálmodott és megvalósított Népmese Napját. Ezt követte egy műmese felolvasása, majd egy irtó izgalmas csata arról, hogy olvassuk-e a mesét, vagy élő szóval meséljük. Gombos Péter és Pompor Zoltán vitáztak, mindketten ügyesen védték hol ezt, hol azt az oldalt, a vita végeztével pedig megegyeztek abban, amit legtöbb mesemondó hasonlóan gondol, a műmesét olvassuk, a népmesét meséljük. Sok érdekes előadást lehetett hallani a nap folyamán, Bogit, Maját, Marcsit, Kádár Annát, Vaskor Grétát, és még sorolhatnám, amivel  párhuzamosan a jurtában folyt a mesemondás. Én kértem, hogy engem, ha lehet, nagyobbakhoz osszanak be, így Hacsi Pannival negyedikeseknek meséltünk. Hát Panni első meséjén a gyerekekkel együtt dőltem a röhögéstől, amikor ahhoz a részhez ért, hogy „Mit hozzak, mit, mit, mit? Mit? Mit? Hát lószart!” És a kis csirke hozta is a lószart! No, ezt a mesét tuti viszem magammal, gondoltam már akkor, és azóta is alig várom, hogy legközelebb én is meséljem. A mesemondó sem mindig mesél jól, nem mindig tudja kellőképpen lekötni a közönségét, nem mindig tud jól kiszólni, nem mindig tud jól belelépni a meséjébe. Ez persze sok mindentől függ. Panni ezúttal lubickolt a történeteiben, és a kiszólásai, hát brilliánsak voltak. Második meséje közben egyik gyermek elpurcantotta magát, mire páran kuncogni kezdtek. Panni egy pillanatig nem habozott, mesélte tovább történetét: …”hát az halljátok, nem fingott ekkorát! …” No, újra szakadt a társaság a röhögéstől, én már a könnyeimet törölgettem.
Az esti mesekocsmában nekem ilyen frappánsul már nem sikerült a pincért belemesélni a történetbe, vagyis bele még sikerült, de ki már nem nagyon. Bármit mondtam is, az istennek sem vette a lapot, hogy most már tényleg ki kéne menni és nem mese közben osztogatni a rendelt italokat és fizettetni. Amikor elém is letette a sört és mondta az árát, az már sok volt. Na nem az ára, akkor már bármennyit mondhatott volna. Én majd lemesélem a söröm árát! – mondtam neki, hogy vegye észre magát, de ez se hatott. Zavarodottan és türelmetlenül toporgott – hát azt a főnökkel kéne megbeszélni, mondta viccesen. Legalábbis ő azt hitte vicces. De Zsolt besegített és nagy nehezen elzavartuk, így mondhattam tovább a magamét. Szerencsére nagyon nem zökkentett ki, még a mese elején voltam, de a szép cigánylány szépsége kicsit azért megkopott bennem, úgyhogy kicsit hamarabb megkoptattam a mesében is, mint ahogy szoktam. Szeretek elsőként mesélni, mert utána hátradőlhetek, és csak hallgathatom a többieket. Jó mesét hallgatni! Jó figyelni a mesemondót, hogyan éli meséjét, ki hogyan próbálja bevonzani a mesehallgatóit. Tegnap este, úgy érzem mindenkinek sikerült. Kiss Ági megtanított, hogy nem jó az ördögökkel cimborálni, Szabó Ági egy bolond faluba kalauzolt minket, Csíki Lórival a királylány jegyeit keresgéltük meg nagy szégyellősen, Zoli a cigányok közé röpített újra és még az én szép cigánylányomnak is visszaadta csillogását, Zsolttal egy igen kényes legénynek kerestünk menyecskét, Jani pedig a végét jól elfingta Rózsival. Cigányos nagy kedvünk kerekedett, s Mariannál folytattuk az estét, ahol már várt a finom krumplipaprikás egy áldott mesehallgató, Gergő jóvoltából. Vacsora után, én kimentem a cigis társasághoz, mert mindig jó a cigis társasággal lenni. Eleinte kínos helyzetekről meséltünk jókat derülve, amiket megéltünk, majd félelmekről, kellemetlen beszélgetésekről, kisebbségekről, és arról, hogy egymás mellett, együtt élő népek, miért nem értik meg egymást, holott szinte egy nyelvet beszélnek, együtt lélegeznek. A bent maradt társaság vidám nevetése szűrődött ki, a mentoráltak meséltek, a mesemondók pedig „segítették” a mesemondát. Bent vidámság, kint szomorúság és mégis öröm a szívekben, kint is, bent is. Együtt voltunk. Hálás voltam. Mielőtt a mesekocsma kezdődött volna, ránk szóltak a szervezők, hogy most már igazán kéne menni, mindjárt kezdődik, úgyhogy gyorsan elfutottam még vécére. Ott egyszercsak melegség öntött el. Nem pisiltem be, nem azért. Rájöttem, hogy milyen jó nekem. Mindig is kétlaki voltam, sokáig honvággyal éltem a szívemben, amikor hosszasan itthon voltam. De itt, a mesemondók között, a honvágy elmúlt. Rájöttem, hogy két mesemondó családom van. A tekergő családom otthon, akik közül Pál Anna és két ifjú tekergőnk Zozó és Andi itt voltak velem, és a Meseszó családom itthon, akik között végre nincs honvágyam, otthon vagyok kicsit itthon is. Na ezt jól megaszmondtam. De tudom, akinek érteni kell, az érti.
Éjféltájban átsétáltunk a szállásunkra, egy művelődési ház termében tábori ágyak vártak, matracok, pokrócok, ágynemű. Vidáman rendezkedtünk be, majd ágyba bújtunk. Ágota mesélni kezdett „…kalácsot sütött…” Panni megszólal: Milyen kalácsot? Mi Annával és Ildivel már nevetgéltünk, miközben a többiek már szinte kalácsreceptet cseréltek. Hát így mesélnek egymás között a mesemondók… Aztán Ágota folytatta a meséjét, és addig szőtte, hogy álomba ringatta mesemondó társait.
Jani reggel hatkor költött, s hamarosan útrakeltünk. Mi visszajöttünk, a többiek maradtak. Jókat beszélgettünk útközben, mesemondásról, mesemondókról, na meg csak úgy. Szeretek Janival beszélgetni. Aztán kitettem a Stadionnál én meg hazajöttem. Fél 8 nem volt még amikor hazaértem, ahogy leparkoltam, a gyerekszobába felhúzódott a roló. Belépek, hát Kató és Panna mosolyogva köszöntenek. Miért keltetek ilyen korán? – kérdem. Hát három óra múlva kell menjek a szülinapra! – mondja Kató komolyan, és elkezdődik a nap. Szépen süt kint a nap, ma is jó nap lesz, érzem, bár mindjárt elalszom a lábamon.